A vonatok szerelmeseinek, a vasútmániásoknak mennyország ez a hely! És az alpesi kirándulásokat kedvelőknek szintén! Egy csodálatos túraút, ami mellett, alatt és fölött folyamatosan zakatolnak a vonatok viaduktokon, alagutakban, kanyarokban és egyenes szakaszokon. Személy, gyors, teher - hosszú autószállító kígyózik, Railjet suhan, mozdonyok zakatolnak vissza az újabb szerelvényért. Közben széles és keskeny túrautak, harsogó zöld erdők, suttogó fenyvesek, patakok, sziklák és a háttérben havas hegycsúcsok. Lenyűgöző kilátás. Ott kell lenni és átélni! Túracipőt fel és indulás!
Hol található? Ausztriában, Alsó-Ausztria tartományban, Semmering és Gloggnitz között. Térképen ITT. A túra kiindulási és végpontja bármelyik vasútállomás lehet, én most Semmeringtől mutatom visszafelé. Megközelíthető autóval és vonattal is, és most az sem gond, ha valahol ott marad az autó, mert vonattal bárhonnan vissza lehet menni.
A semmeringi Bahnwanderweg-ről írtam már korábban is, de akkor csak egy rövid szakaszát mutattam be. Most tovább megyünk: Semmering-től Klamm-ig. De azért az elejét sem tudom kihagyni, mert az is csodálatos (és a legszebb kilátópontok rögtön az elején vannak).
Ez a túra tehát a Semmering-i vasútállomás mellől indul. Ide érkezhetünk vonattal, vagy autóval is, ingyenes parkoló van a sínek mellett.
Az indulásnál rögtön tájékozódhatunk is a távolságokról. A most bemutatásra kerülő túra 15,55 km hosszú. Szerintem ez egy közepes távolság sok látnivalóval. De indulás előtt érdemes végiggondolni az erőnlétünket, mert a 15 km, az 15 km hegyen-völgyön át!
A vasút menti élmény-túraút végigvezeti a kirándulókat a történelmi Semmeringi vasútvonal mentén, melyet Carl Ritter von Ghega tervezett és épített. Az út során álomszép kilátópontokról impozáns panorámában gyönyörködhetünk, a nagyszerű építményekkel és a csodálatos tájjal fűszerezve, mely az UNESCO világörökség része. Számtalan élményponton játékos formában ismerkedhetünk a vasútvonal tervezéséről és építéséről szóló történetekkel, valamint a vasút üzemelésével napjainkig.
A train-spotterek, azaz a vonatokat fényképezni szeretők pedig rögtön az első kanyar után már tobzódhatnak is, mert a pályához képest egy kicsit magasabban lévő túraútról remekül lehet fotózni az elhaladó szerelvényeket.
Miközben a természet és a virágok kedvelőinek is akad látnivaló a másik oldalon. A hegy oldala, az erdő alja tele van tavasszal virágokkal. Például erikával. A gyerekeket pedig egy vonatos játszótér várja.
A Semmeringbahn-nak nevezett vasútvonal összesen 42 km hosszú, miközben a két végpontja közötti távolság légvonalban csak 21 km. A teljes vonal Gloggnitztól Mürzzuschlagig tart, keresztül vezet 14 alagúton, 16 viadukton és több mint 100 hídon. A vonal legmagasabb pontja 898 méterrel van a tengerszint felett, de összesen 457 méter szintkülönbséget küzd le. Az út majdnem 60 %-ában az emelkedő több mint 20 ezrelékes. A legnagyobb emelkedő 28 ezrelék.
A következő fotópont Wolfsbergkogel vasútállomása, amit Semmeringtől kb. 30 perces, kényelmes sétával érhetünk el.
Itt található a Semmeringbahn egyik alagútja, a 440 méter hosszú Wolfsberg Tunnel. Pár perc várakozás után pedig már ki is bukkan egy vonat az alagútból.
És ha tovább megyünk a túraúton, akkor az alagút tetején találjuk magunkat. Ott sem kell sokáig várni arra, hogy lássunk egy vonatot közeledni az alagút felé.
A semmeringi vasút Ausztriában, Alsó-Ausztria és Stájerország tartományok határán található, Gloggnitz és Mürzzuschlag között. A Semmering-hágó térségében halad, igen nehéz terepviszonyok és jelentős szintkülönbségek legyőzésével. A hegyvidék domborzati nehézségei miatt ez a szakasz csak később kötötte össze a már működő két vasútszakaszt, ezzel fontos személy- és áruszállítási lehetőséget teremtett a Bécsi-medence és az ország déli területei, illetve Trieszt adriai kikötő között.
A túraút egy régi, sajnos elhagyott, hatalmas szanatórium épülete mellett halad tovább, majd hirtelen emelkedővel egy kilátóhoz vezet. Itt már vannak sziklák, és némileg sziklás talaj is.
A vasút megnyitotta az utat a semmeringi turizmushoz is, számos szálloda és panzió épült abban a korszakban. A 20. század első harmadában pedig a régió már a téli sportokról volt híres. Mint ahogy ma is. A főváros közelsége miatt "Der Balkon von Wien" névvel illetik a semmeringi hegyeket, rengetegen járnak ide sportolni Bécsből. Meg persze tőlünk is, hisz a magyar határtól sincs messze.
Itt érdemes visszanézni Semmering felé, mert jól rá lehet látni a sípályákra. Ugye milyen jó ebben a nagy melegben havas, téli képeket nézegetni? :) (Azért ha arra jártok, nyáron ne várjatok havas csúcsokat, a havas képek még április elején készültek.)
Majd hamarosan feltűnik az erdőben a fa kilátótorony is. Érdemes megküzdeni a tériszonnyal és felmenni, mert fantasztikus kilátás tárul elénk a kilátóteraszról.
Egyik irányba figyelhetjük a szikla oldalába vésett fél-alagútban haladó vonatokat. A háttérben pedig, a zöld mezőn futó úton hamarosan mi is ott fogunk túrázni.
A másik irányban pedig ellátunk Breitenstein-ig, ahol hamarosan gyalog is átmegyünk, háttérben pedig a gyönyörű, havas csúcsok, a Rax csúcsai.
Tehát a 19. század közepén az olaszországi Velencében született mérnök, Carl Ritter von Ghega arra készült, hogy átjuttatja a vonatot a hegyeken.
Az uralkodó V. Ferdinánd kapcsolatot akart teremteni Bécs és a tenger között, Ghega feladata volt, hogy megépítse a vasutat az Alpokon keresztül. 6 évébe került, hogy megtervezze az útvonalat, bár a távolság a hegy egyik lábától a másikig csak
A kilátótól egy keskeny ösvény vezet tovább a következő kilátóhoz. Út közben pedig elmegyünk egy viadukt mellett, és ha szerencsénk van, éppen vonat is megy majd rajta. A viadukt alatt patak rohan a hegy oldaláról, és különböző virágokat is megfigyelhetünk az erdőben.
Következő megálló a "20 Schillinges kilátó", ahol padok-asztalok is vannak, ideális hely egy kis pihenőhöz, uzsonnához.
A kilátás leírhatatlan. Mint egy hatalmas terepasztalon: lent kis házacskák, közöttünk kanyargó hosszú autószállító vonatok, vagy száguldó RailJet-ek. Bármeddig el tudnék itt időzni és figyelni a jobbról és balról is egymás után érkező vonatokat. Egyszerűen megunhatatlan. A táj látképe pedig lélegzetelállító. :)
A hegycsúcsok egy zöld táblára vannak felírva, így nemcsak a vonatokat figyelhetjük, hanem a környező hegyekről is kapunk információt.
A kilátóra kitett "fotó-cső" végébe pedig érdemes beletenni a fényképezőgépet (vagy a telefont), mert ilyen csodálatos, tükröződéses fotókat lehet a segítségével készíteni. És jól nézzétek meg ott a távolban azokat a viaduktokat, mert hamarosan ott fogunk átmenni az egyik alatt. :)
És hogy miért 20 Schillinges ez a kilátó? Hát mert régen, a 20 Schillinges bankjegy hátsó oldalán pont ez a kilátás volt látható. Erről egy hatalmas tábláról tájékozódhatunk, és megnézhetjük a bankjegyet is. Valamint már itt is ki van táblázva a Ghega Múzeum, amit a vasútvonal építőjéről neveztek el, és természetesen a vasútról, a vasút építéséről szól. (A tábla szerint 1 órára van innen. Hát...)
1851-re a Ghega féle vasútvonal nagyjából kész volt. Egyes szakaszai ötször meredekebbek voltak a szokásosnál, és néhány kanyar kétszer olyan éles volt mint a brit szabvány. Ennek ellenére Ghega biztos volt benne, hogy az új pályán képesek lesznek a szerelvények feljutni, és visszautasította az olyan már bevált technikák alkalmazását, mint a kábeles rásegítés. Szerinte a kábel alkalmazása visszalépés lett volna a fejlődésben, de mérnökei fellázadtak ellene, és a gőzmozdonyokat tartották visszalépésnek, valamint a gőzmozdonyok alkalmazását az emberi életekkel való játéknak tartották.
Ez a kilátó nincs magasan, tériszony itt nem lehet akadály, de ha valaki nem szeretne felmászni a sziklás, meredek hegyoldalon, akkor lentről az asztaloktól is ugyanolyan csodálatos a kilátás.
Innen jó zoom-mal csodaszép fotókat készíthetünk a vonatokról. Ráadásul pont látványos alagutakon és viaduktokon haladnak keresztül velünk szemben. Ha túrázunk tovább, akkor hamarosan ezek alatt, mellett fogunk elhaladni. Megnézhetjük őket közelebbről is.
Amikor a vonalat építették még soha, senki nem csinált hasonlót. Az építkezéshez új eszközöket és új módszereket kellett kitalálni. A hegyek között átvezető vasút több mint 60 %-ában a lejtő ill. az emelkedő meredeksége 20-25 ezrelék. Ez ötször olyan meredek volt, mint az akkor szokásos, ezért teljesen új gőzmozdonyok tervezése és építése is szükségessé vált. Ez a vonal tehát nemcsak a vasútépítésben volt kivételes, hanem a mozdonyok fejlődését is elősegítette. Jelentős lökést adott az egész vasúti közlekedés fejlődésének.
Tovább indulva találunk még egy kilátópontot és egy képkeretet, ahonnan még egyszer visszapillanthatunk a sziklákra, erdőkre és viaduktokra, háttérben a havas hegyekkel.
A vasút építését 1854-ben fejezték be. 1854. május 16-án I. Ferenc József császár együtt utazott a vonaton a vasútvonal tervezőjével, majd július 17-én adták át a teljes vonalat a forgalomnak. Eleinte csak személyforgalmat bonyolítottak rajta, majd 1868-tól nyitották meg a teherforgalom előtt is.
Ha szerencsénk van, még innen is készíthetünk csodás vonatos fotókat.
Majd kiérve az erdőből egy aszfaltozott úthoz és egy elágazáshoz érünk. Fontos, hogy az útbaigazító táblák között mindig a Bahnwanderweg kis sárga-zöld, vonatos táblácskáját keressük, mert az mutatja az irányt és nagyjából a távolságokat is.
Remek tájékozódási pont még a Sonnhof, amiről én korábban azt gondoltam, hogy szálloda, de mint kiderült "csak" egy remek kilátással rendelkező társasház. Itt tulajdonképpen két út között választhatunk. A Sonnhof mellett elkanyarodó aszfaltozott út is Breitenstein-be vezet, minden különösebb kihívás és megerőltetés nélkül, és néha még vonat is látható róla.
Az út folyamatosan lejt, elhalad házak között, patak mellett, és még kisebb híd is akad, szerencsés esetben vonattal a tetején.
A fáradtak tehát ballagjanak le az aszfaltozott úton, túl nagy autó forgalom nincs rajta.
Ha viszont bírjuk a kihívásokat, és különben is a Bahnwanderweg-en szeretnénk folytatni a túrát, akkor az ellenkező irányba kell indulni az aszfaltozott úton, ahonnan az útbaigazító táblák segítségével hamarosan bekanyarodhatunk az erdőbe.
Az út csodás fenyőerdőben vezet tovább, kisebb lejtőkkel, néha emelkedővel is.
A következő útelágazásnál ismét sárga táblák mutatják a helyes irányt. Itt már 4,4 km-re vagyunk a Semmering-i állomástól, és még 5,1 km van vissza Breitenstein-ig. Tehát a helyes irány Bahnhof-Breitenstein Ghega Museum.
Hamarosan egy hatalmas kémény tűnik fel, majd a hozzá tartozó emeletes épület. A valamikori "gőzmosoda" épülete 1906 és 1908 között épült. A hatalmas mosoda a Südbahn Hotel kiszolgálása mellett további hoteleket és sok magánházat is ellátott tiszta ruhával. 1960-ban gazdaság(osság)i okok miatt bezárták. 1993-ban vásárolta meg az épületet Otto Geiger, és kényelmes lakásokat alakítottak ki benne. Az érdeklődés hatalmas volt, hiszen csodálatos természeti környezetben van az épület.
Az út itt sem tartogat még különösebb kihívásokat, széles, enyhe lejtésű. Aztán hamarosan ismét egy alagút tetején találhatjuk magunkat. És ha szerencsénk van, itt is elkaphatunk egy vonatot. (Nekem nem volt.)
Míg 1860-ban a Semmeringbahn vasútvonalon a menetidő 2 óra 4 perc volt, ez 1938-ra 1 órára rövidült, majd 1990-ben már csak 42 perc lett.
A széles murvás út házak mellett vezet tovább.
Aztán jön a következő fenyő erdő. Isteni illat, kellemes árnyék, friss levegő.
Aztán egy elágazás következik, ahol jobbra letérve egy pompás viadukthoz érünk. A viadukt az Untere-Adlitzgraben, azaz nagyjából az Alsó-Adlitz árok fölött épült, gyönyörű környezetben. A köznyelv hentes-hídnak is nevezi.
Az Untere-Adlitzgraben egy széles, ferde dőlésű és nedves völgy, ezért a völgyet keresztező viadukt alapozását különösen mélyre kellett készíteni. Maga a viadukt mégis kecses és finom lett. Gyönyörűen illeszkedik a tájba.
A viadukt legmagasabb pontja 23,7 méter, az ívek száma 8 db, a fesztávolságuk 15,2 méter. A híd sugara 189,7 méter, az emelkedése 22 ezrelék.
A nedves talaj és a növekvő vonatforgalom okozta elmozdulások miatt azonban még Ghega életében meg kellett erősíteni ezt a viaduktot. A külső oldalon a lábak plusz támasztékokkal lettek ellátva. De általában véve a vasútvonal viaduktjai olyan masszívra lettek megépítve, hogy még a mai, megnövekedett vasútforgalmat is jól bírják.
A Bahnwanderweg - a vasúti túraút mellett időről időre nagy tájékoztató táblákat találhatunk. A táblák alján egy vonal mentén követhetjük, hogy az út során hol tartunk, melyik pontnál vagyunk, és mi lesz a következő látnivaló. A narancssárga pötty jelöli az aktuális helyet.
Amikor megkezdték a vasút építését, a munkásokat naponta hordták Bécsből Gloggnitzba. Aztán hamarosan ezreket telepítettek az Adlitzgräben völgybe. A munkásoknak hatalmas lakóbarakkokat építettek kórházzal, pékséggel, hentessel és kocsmával, de volt raktára a lovak takarmányának és a munkaeszközöknek is. A völgyben az iskola mellett egy kápolna is állt, ahol a lelki pásztor három nyelven prédikált: németül, olaszul és csehül. Építőmunkás férfiak és nők ezrei laktak együtt a szűk térségben, ahol a plébános sokat panaszkodott kilengésekre és erkölcstelenségre. Aggodalma érthető volt, mert míg munka-balesetben 89-en haltak meg az építkezés során, addig a különböző fertőző betegségeknek (kolera, tífusz) 1700 áldozata volt.
A viadukt lábánál egy kis szabadtéri kiállítás várja a látogatókat, ami visszarepít az időben a vasútvonal építésének idejére.
A két kis házikóból az egyikben egy műhely van berendezve, a másik pedig bemutatja, hogy milyen körülmények között laktak a vasútvonal építő munkásai 1848 és 1854 között. A berendezés egyszerű, a házikó pedig nagyon pici.
Nos eddig az út nem volt sem nehéz, sem kihívásokkal teli. De itt jött a meglepi. Be lettünk kerítve. :) Itt nincs tovább út, de akkor hol van?
Hát itt bizony mászni kell egy "kicsit". A túraút a fenyőerdőben vezet tovább, a fenyőerdő látszik az előző képen is, igen ott van a sínek fölött, a sziklafal tetején, a védőháló fölött.
Itt, ez a rész tartogat némi kihívást, hisz a fák gyökerein nem könnyű haladni, és mert hirtelen kell elég magasra mászni, de az emelkedő nagyon rövid, és éppen jókor lesz ott egy pad, ahonnan már szép a kilátás, és kiliheghetjük magunkat.
És innen egészen más perspektívából csodálhatjuk meg a Fleischmann viaduktot, hiszen az előbb még alatta voltunk, most meg rálátunk felülről.
Ez egy újabb remek kilátópont vonatok fotózásához, csak jöjjenek is amikor éppen ott vagyunk. :)
Az út a védőháló fölött, az erdőben folytatódik. Nem túl széles, itt libasorban kell menni. A kép jobb oldalán pedig ott van a szemben lévő hegyoldalban a Sonnhof társasház is, ami mellett elágazott az út. Szerintem jó, hogy ezt az utat választottuk a könnyebbik út helyett...
Bár ezt lehet, hogy nem mindenki gondolta így, mert a tériszonyosoknak lehet, hogy kicsit kellemetlen volt ez a rész, ahogy felülről láttak rá a vonatokra.
Közben vissza is nézhetünk, és a völgy másik oldalán is elkaphatunk egy-egy szerelvényt. Ott éppen a mozdonyok mennek vissza talán Gloggnitzba, hogy az újabb érkező tehervonatot segítsenek felvontatni.
Aztán pár perc múlva már ott zakatoltak alattunk.
Az út még magasabbra megy, közben elfogynak a fák, és a hegy oldalában libasorban haladhatunk a keskeny ösvényen.
Aztán hopp, megint elsuhan egy vonat "alattunk". :) A Railjet halad Semmering irányába, aztán tovább Graz-ba. Bár tudna, de ezen a szakaszon ez a vonat sem száguldozhat, hiszen szűkek az ívek és nagy az emelkedő. Itt a maximális sebesség 60 km/h.
Kitartás, már nincs sok hátra ebből a szűk ösvényből, egy erősebb lejtő következik, visszatérünk a vasút szintjére.
A tériszonyosok megnyugodhatnak, újra széles erdei út következik, és garantáltan túl vannak a nehezén, mert innentől már végig széles utakon vezet a túraút, csak ez a szakasz volt ilyen magas és keskeny nyomtávú.
Az erdőben ahogy ígérték, nagy táblákon (élmény pontokon) mutatják be a vasútvonat építésének történetét. Itt is van egy ilyen nagy tábla, ami egy hatalmas viadukt építését mutatja be, és bekukucskálva a lyukakon korabeli képeket nézegethetünk.
Azt meg majdnem elfelejtettem, hogy a túraút tájékoztató táblái mellett, egy kis tábla segítségével külön meghallgatható idegenvezetést is igénybe vehetünk. A Carl Ritter von Ghega (a vasút tervezője és építője) képével díszített kis tábla alján ugyanis QR kódok vannak, amiket az okos telefonnal beolvasva valamilyen meghallgatható anyaghoz jutunk.
A nagy tábla pedig az alagutak építését mutatja be. Amikor a vasútvonal épült, 1848 és 1854 között, még sem modern alagútfúró berendezések, sem dinamit nem volt! (A dinamitot Nobel csak 1867-ben találta fel.) És tegyük hozzá, hogy a helymeghatározó és távolságmérő műszereikhez sem volt még műholdas segítség. Tehát az Alpok szikláiba a vasútvonalhoz szükséges alagutakat kézi erővel és robbanószerként fekete lőport használva alakították ki, mégis így is sikerült folyamatosan emelkedő, és komoly íveket leíró alagutakat építeni. A mérnökök egyszerre építettek függőleges és vízszintes járatokat, így két irányból lehetett építeni az alagutakat, de az építés még így is lassú és költséges volt, ezért Ghega behatárolta az alagutak hosszát. Egy alagút maximum 1500 méter hosszú lehetett. A vasútvonalon összesen 15 alagút épült, az össz hosszúságuk 5420 méter, a leghosszabb a Semmeringi vasútállomás mellett található, 1433,92 méter hosszú.
Az elágazásoknál mindenhol vannak kint sárga táblák, azokat követve nem lehet eltévedni... (Legalábbis remélem.) Itt jobbra le kell térni a széles erdei útról.
Hamarosan meg is érkezünk a Kalten Rinne (Hűvösvölgy ? :)) fölött átívelő viadukthoz, ahol újabb kiváló fotópontot találhatunk. Ez a viadukt volt pont szemben a 20 Schilling-es kilátóból.
Apró kilátót építettek ide, ahonnan a legjobb vonatos fotókat készíthetjük a viadukton áthaladó szerelvényekről. Nem is kell sokat várni ahhoz, hogy jöjjön végre egy vonat.
Itt található a - már a 20 Schillinges kilátónál beharangozott - Ghega múzeum is, amely május elejétől október végéig, szombaton, vasárnap és ünnepnapokon 10 és 16 óra között tart nyitva.
A nagy viadukt (helye) mellett már a vasút építése előtt is állt ez a ház, ahol Ghega is rendszeresen megfordult. Mivel a hatalmas viadukt építése különös figyelmet igényelt, a mérnök majdnem naponta meglátogatta ezt az építkezést. Ő is ugyanazon az erdei ösvényen haladt, amely ma is szolgálja az őrház megközelítését. Tehát itt a nagyszerű mérnök, Ghega lábnyomában járhatunk mi is. :)
És bár ez a bejegyzés elsősorban a túraútról szól, emlékezzünk meg itt egy picit arról a nagyszerű mérnökről, aki a világ első hegyi vasútvonalát megtervezte egy olyan korban, amikor még a mozdonyok sem voltak képesek ilyen emelkedőket megtenni.
1802. január 10-én született Olaszországban, Velencében és apja már akkor eldöntötte, hogy a családban az egyetlen fiú csakis köztisztviselővé válhat. A katonai pályafutás helyett azonban az ifjú Carlo inkább a Padovai Egyetemen kezdett matematikát tanulni, és két évvel később Carlo de Ghega már a matematika doktora lett! Újabb két év múlva csatlakozott az osztrák állami szolgálathoz Velencében, majd 1836-ban Bécsbe hívták, az északi vasútvonal megépítéséhez. Három év múlva, 1839-ben meg is nyílt a Bécs-Brno vasútvonal.
Karrierjének felfelé ívelésében nagy segítségére volt barátja S.M. Rothschild, a bankár. Ez a barátság nagyon hasznos volt több építési projektben is, többek között a Semmeringi vasútvonal építésekor is.
1842-ben Ghega kapta meg a déli vasútvonal tervezésének a lehetőségét is, és e vasútvonal megépítésével örökre beírta magát a történelembe.
Erről szól a kiállítás a Ghega múzeumban, de nekem sajnos még nem sikerült bejutnom, mert én áprilisban jártam arra.
A múzeum után egy erős lejtő következik, hiszen a viadukt mellől lemegyünk egészen a völgy aljáig.
És a hatalmas Kalten Rinne viaduktot, amit pár perce még felülről szemléltünk, most megnézhetjük alulról is.
Amikor a Semmeringbahn vonala épült, más vasútépítők már vasszerkezetekkel kísérleteztek, azonban Ghega még kipróbálni sem volt hajlandó ezeket a szerkezeteket. Ő kőből tervezte meg a viaduktokat, melyek nemcsak átívelnek egy-egy völgy felett, hanem éles kanyarokat is leírnak. De csodálatosan illeszkednek a hegyek közötti tájba.
A semmeringi vasutat már az építésekor tájépítészetnek tekintették, vagyis arra törekedtek, hogy a technológia harmonikusan illeszkedjen a természethez.
A Kalte Rinne viadukt a legnagyszerűbb és a legismertebb építménye a semmeringi vasútvonalnak, hiszen ez látszik a 20 Schillinges kilátóból, így ez a híd volt a 20 Schillinges bankjegyen is. 184 méter hosszú, 46 méter magas és 190 méteres az íve. Két emeletes, alul öt, felül 10 boltív található.
A hidat Ferdinando Tallachini, a Comói-tó melletti Varese-ből származó építési vállalkozó építette 1850 és 1853 között. Itt helyezték be az utolsó követ, ami az északi és a déli szakaszt összekötötte, amivel az egész szakasz elkészült 1853. október 12-én.
A viadukt lábánál egy kitérő körút indul, ami felvisz a Polleroswand szikla oldalába, majd vissza. Akinek ideje engedi, itt is tehet egy kört. Nagy táblán azt is bemutatják, hogy miért érdemes felmenni. Természetesen többek között újabb csodás panorámát ígérő kilátópontok is vannak fent.
Majd alig hagyjuk el a hatalmas Kalte Rinne viaduktot, máris itt a következő, a Polleroswand szikla oldalában. Sőt ez egymás után mindjárt kettő, és egy pici alagút választja el őket egymástól.
Erről a legszebb fotókat korábban készíthettük, még a 20 Schillinges kilátóból.
A viadukt pillérei közvetlenül a vad, sziklás Polleroswand köveire épültek. Az alsó szinten voltak a munkások állásai, ahova ferde felvonókkal húzták fel a faanyagot, amiből az állványzatot készítették a hídépítéshez. Ez a viadukt is két emeletes, és egyike a ritka, egyenes viaduktoknak.
A viaduktot a Polleroswand-Tunnel alagút köti össze a Kalte Rinne viadukttal.
Mivel itt a túraút lent vezet a völgyben, a vasút pedig magasan fölöttünk halad, nem lehet túl szép és látványos fotókat készíteni a vonatokról, de később lesz még erre lehetőség.
Aztán a völgyön végigsétálva kifelé egy útelágazáshoz érünk. Jobbra Semmering, balra Breitenstein, illetve uticélunk Klamm található. A táblaerdőből látható, hogy mennyi túraút is halad erre. Ha nem vállaljátok be a hosszabb és vadregényesebb utat a vasút mentén, akkor Semmering felől, a Sonnhof ház melletti elágazástól is ide ér le az aszfaltozott autóút. (Úgy viszont kimaradnak a viaduktok közelről.)
A sárga táblák szerint 20 percre vagyunk a Breitenstein-i vasútállomástól, és még 2 órányi járóföldre a Klamm-i vártól. Hát...
Szóval induljunk tovább balra, és kövessük a táblák által mutatott irányt.
Hatalmas táblán átnézhetjük, hogy merre is kell mennünk Klamm felé. Több út vezet, és a táblák is nagyon bevihetnek bennünket az erdőbe, ezért nem árt előre rögzítenünk a memóriánkba, hogy egy-egy elágazásnál jobbra vagy balra kell mennünk (a táblák ellenére is). (Majd mutatom.) :)
Tehát, mivel lent voltunk a völgyben, a túraút viszont a vasút mentén halad tovább, bizony fel kell mennünk vissza a vasút szintjére. Oda pedig jó kis emelkedős, szerpentines út vezet. (Mi rövidítettünk és kihagytuk a Breitenstein-i vasútállomást, de oda is be lehet nézni, ki van táblázva, hogy merre kell menni.)
Ha Ti is koratavasszal mentek, akkor az út egy szép tőzikés rét mellett visz el. Ez a virág bár nagyon hasonlít, de nem hóvirág, hanem tőzike, viszont ugyanakkor nyílik, koratavasszal, és ugyanúgy védett, leszakítani tilos. Ritkább is, mint a közismertebb hóvirág, de vannak helyek, ahol ugyanúgy nagyon sok van belőle. Ilyen például a szlovéniai Dobronak melletti Bakonaki tó menti elvarázsolt erdő, illetve itt, Breitenstein-ben ez a kis füves terület. Rengeteg nyílott. A rét mellett padok is vannak, itt ki lehet pihenni kicsit a szerpentines út fáradalmait.
Továbbindulva egy újabb alagutat pillanthatunk meg, mellette pedig tájékoztató és játékos tábla is van.
A táblán a kis kormányt eltekerve a vasútvonal különböző alagútjainak paramétereit ismerhetjük meg.
Ha a Bahnwanderweg-en szeretnénk maradni, akkor minden útelágazásnál a jobb oldali utat kell választani. Itt is, bár a bal oldali is ugyanoda vezet, csak azon meg kell mászni a dombot, az tesz egy kis kerülőt. De itt a tábla is jobbra mutat.
A dombra ismét nem egy klasszikus túraút vezet, hanem inkább keréknyom, de már látszik a Bahnwanderweg következő tájékoztató táblája, tehát jó az irány. Elég nagy az emelkedő és nagyon nyitott a domboldal, így nagyon szeles a hely. Tavasszal egy kapucni itt eléggé jó szolgálatot tesz.
A dombtetőről visszanézve csodaszép panoráma tárul elénk. Láthatjuk honnan jöttünk, mennyire lent volt a Kalte Rinne völgy, még látszik a viadukt is, most pedig már mennyivel magasabban vagyunk. Szétszórva a domboldalban ott vannak Breitenstein házai, és kicsit jobbra valahol ott van a vasútállomás is. (Csak a képről már lemaradt.)
Ha még felfelé letérünk egy picit az útról és kimegyünk a domb szélére, akkor akár egy vonatot is elcsíphetünk, ahogy épp kijön az alagútból. Ugyanis a dombra felérve majd itt is a talpunk alatt járnak a vonatok. Ez a Weinzettelfeld-Tunnel.
A következő tájékoztató tábla elmeséli, hogy a Semmeringbahn vonalán a megnyitást követően csak személyvonatok jártak, majd 1859-ben megindult a teherforgalom is. A hosszú, olasz szénvonatok továbbításához azonban ezeken az emelkedőkön általában két, de néha három gőzmozdonyra is szükség volt. A helyzet tovább fokozódott, amikor 1941-ben erre szállították a katonai csapatokat és technikát a Balkáni hadművelethez. A jelenlegi áruszállítás ötszöröse, akár napi 75 ezer tonna mindenféle tartott dél felé abban az időben.
Pont egy évszázaddal a Semmeringbahn megnyitása után már sokféle, különböző gőzmozdony járt erre, amikor 1957 és 1959 között villamosították a vonalat. Ma már általában az erős Taurus villanymozdonyok húzzák a szerelvényeket, de még belőlük is kettő, sőt néha három kell egy-egy hosszú tehervonat áthúzásához a hegyek között.
Közben kicsit eltávolodtunk a vonatoktól, de ha nekifekszünk a szélnek és átkelünk a dombon, visszatalálunk hozzájuk. Azaz majdnem. Ha jó utat választunk. A következő elágazásnál. Ez ugyanis egy becsapós elágazás! A táblák kicsit össze-vissza vannak. Itt már a Klamm-Bahnhof (Haltestelle) vagy a Klamm-Kirche u. (Burg)ruine irányt kell követnünk, azt pedig balra, felfelé mutatja. Nekem az lett gyanús, hogy Breitenstein felé mutató tábla azonban alulról is van. De addigra a csapat eleje már elment a tábla alapján felfelé, így kénytelen voltam utánuk menni. (Pedig én tudtam, hogy mindig jobbra kell menni!)
De végülis nem volt annyira rossz választás ez sem, csak egy kicsit kerülő. Amikor elindultunk felfelé, feltűnt a lent kanyargó vasút, mellette egy túraút, a fenyőerdőn túl, a távolban pedig megláttuk a várat. (Itt erősödött meg bennem a gyanú, hogy nekünk ott lent, azon az úton kellene mennünk.)
Ezen a felső úton kicsit eltávolodunk a vasúttól, és házak között vezet az aszfaltos út. Erre mások is sokan sétáltak, mert feljebb szálloda is található. A sárga táblák sűrűn mutatják az irányokat, de a célunkig hátralévő menetidő tekintetében néha ellentmondanak egymásnak.
Ezért az irányt tartani kell, de mást nem szabad elhinni a tábláknak. Konkrétan a "Klamm Kirche u. Ruine" felirat mellett a 15:46 perckor készült képen 1 óra látható, majd a következő táblán 15:51 perckor ugyanezen uticél mellett 25 perc. Ami végülis nem rossz - 5 perc alatt mentünk 35 percet. :) (De aztán sajnos mégsem, mert a klammi templomhoz végül 16:22-kor értük, így egyik táblának sem lett igaza.)
A lényeg, hogy aki erre jön, az ne keveredjen el a tábla rengetegbe, tartsa az irányt Klamm felé. Ebben az is segít, hogy sok helyről lehet látni a klamm-i várromokat. Az se tévesszen meg senki, hogy egy gazdaságon is át kell menni. Itt már én is kételkedtem, mert konkrétan a ház udvarán vezet át az út. (És a magyar vizsla típusú kutyát Lacinak hívják.) :) De tényleg arra kell menni.
Aztán még egy erdei úton rövidíthetünk is, és ha ismét megpillantjuk a várat, akkor biztosan jó irányba megyünk.
E mellett az út mellett rengeteg hóvirág nyílott, de természetesen Ausztriában is védett növény, leszedni sajnos itt sem szabad. Pedig sok van belőle.
Aztán az egyik viadukt mellett visszaérünk a vasút mellé, ahol ismét nagyon klassz fotókat lehet készíteni az elsuhanó vonatokról, ha éppen jön egy. De éppen nem jött.
És ez után felülről értünk oda Klamm-ba. A templom mellett kulturált, ingyenes mosdó, mellette pedig a várhoz vezető kaptatós út van.
De ugorjunk vissza a benézett útelágazáshoz, és (most már helyesen) induljunk el jobbra, lefelé, vissza a vasútvonal közelébe.
Távolról megcsodálhatjuk a várromot és a templomot, aztán az út lemegy a fenyőerdő mellé.
Meg persze a sínek mellé, ahol aztán újra fotózhatjuk a sűrűn feltűnő vonatokat.
Itt ismét előjön az, hogy a vasút szerelmeseinek (jó, mondhatnám kicsit csúnyábban is - a vonatb... á, mégsem) paradicsom ez a túraút, hiszen ismét ott kanyarog a sínek mellett. De a túrázni szeretők is megtalálják a szépségét. Hegyek, fenyőerdők, szép kilátások, jó levegő (hiszen a vonatot is villanymozdony húzza, itt nem szennyezi a levegőt). És szerintem a gyerekek is élvezik a hol innen, hol onnan feltűnő hosszú vonatokat.
Aztán az út mentén a következő tájékoztató táblán bemutatják hogyan építették fa állványzatok segítségével a viaduktokat.
A vasút építése során 2 millió köbméter földet mozgattak meg és 1,4 millió köbméter követ robbantottak ki.
A viaduktok építésénél a statika egy hagyományos arányossági elméleten alapult, mert akkoriban az ehhez szükséges számítási módszerek még hiányoztak. Emiatt nem volt ritka egész Európában, hogy a vasúti hidak összeomlottak. Ezért tartották a Semmeringbahn terveit lehetetlennek - hidak emelkedőkkel és kanyarokkal, amelyeknek még a vonatok oldal irányú nyomását is el kell bírniuk, aztán emelkedők és kanyarok alagutakban is, ezek az építést rendkívül nehézzé tették.
És itt az is kiderül, hogy Carl Ritter von Ghega, a vasútvonal nagyszerű tervezője 1860. március 14-én hunyt el mindössze 58 évesen tuberkulózisban, és nem öngyilkos lett, mint ahogy egy népszerű legenda tartja. A legenda azt állítja, Ghega azért lett öngyilkos, mert a Semmeringi vasútvonal egyik alagútjának két oldalról épített csatornája nem találkozott egymással. Pedig ilyen nem fordult elő, mert Ghega nagyszerű mérnök volt.
Aztán egy újabb lejtő után, egy hirtelen fordulattal átmegyünk a vasútvonal túloldalára.
Az igazi Bahnwanderweg az átjáró túloldalán közvetlenül a vasút mellett folytatódik egy keskeny ösvényen, azonban most a következő viadukt felújítása miatt lezárták ezt az utat, így kénytelenek voltunk a széles kocsiúton tovább menni. Viszont a klamm-i vár egyre közelebb jött.
És akkor pont jött egy Talent motorvonat. Ilyenek járnak Payerbach-Reichenau és Mürzzuschlag állomások között személyvonatként.
És itt megtaláltam azt a pontot is, ahonnan a legszebb fotókat lehet a Klamm-i várromról készíteni (a vonatból). Csak itt nem egy pillanatunk van rá, mint a vonatban, hanem bármeddig állítgathatjuk a gépünket.
Hamarosan a másik úton is elmehetünk az épp felújítás alatt lévő viadukt mellett, és így már érthető, hogy balesetveszély miatt lezárták a tövében futó gyalogutat.
És bár felújítják a viaduktokat, és szépen karbantartják a Semmeringbahn vonalát, a jövő egy kicsit mást tartogat. Gloggnitz és Mürzzuschlag között ugyanis egy 27,3 km hosszú, kétcsöves vasúti alagutat építenek, mely várhatóan 2024-re készül el. Az építkezés már megkezdődött 2014-ben. Az alagútban a vonatok maximális sebessége 230 km/h lesz, szemben a mai nyomvonalon elérhető maximális 60 km/h-val, így Bécs és Graz között az utazási idő 1 óra 50 percről kb. 40 percre rövidül majd. A tehervonatoknál az eddigi komoly emelkedők miatti két mozdony is leváltható, az alagúton keresztül már az 1600 tonnás tehervonatokat is el fogja bírni egy mozdony.
Aztán haladhatunk tovább az aszfaltozott úton folyamatosan lefelé.
És hamarosan már egész közelről pillanthatjuk meg a túrán végállomását, a várat. Csak így, ezen az úton meg egy kicsit még lejjebb vagyunk tőle, oda még fel kell mászni.
És végül a másik úton, de ismét megérkeztünk a túránk végállomásához, a Klamm-i várhoz.
Ezen a helyen már a 12. században is állt egy vámszedő hely az északról délre, Velencébe vezető út mentén. Később várrá építették, és mivel a vár csak egy irányból, a falu felől megközelíthető - a másik irányba egy 150 méter magas, függőleges sziklafal található - így nagyon jól védhető volt, és bevehetetlen vár.
Messziről kicsit jobban nézett ki, közelről elég romos.
A vár magánkézben van és sajnos nem látogatható, de halkan megsúgom, hogy a várkapu mellett jobbra van egy kis gyalogút, amelyen a várat megkerülve ki lehet menni a kis hegy szikláira és lehet gyönyörködni a kilátásban.
Ha a semmering-i vagy a gloggnitz-i pályaudvar mellett maradt az autó, akkor még meg kell keresni Klamm vasútállomását (jól ki van táblázva), és vonattal vissza lehet menni az autóhoz. Jegyet általában automatákból lehet vásárolni.
Tehát, ha szerettek túrázni azért, ha pedig szeretitek a vonatokat azért érdemes végigjárni a Semmering-i Bahnwanderweg-et. Vagy ha másért nem, hát a szép környezetért, a lenyűgöző kilátásért, a jó levegőért és az érdekes virágokért. De azért azt vegyétek figyelembe, hogy ez így már egy hosszabb túra, domborzattal - tehát némi emelkedővel és lejtővel tarkítva.
És természetesen utazni is nagy élmény a Semmeringbahn vonalán.
És ha szeretnétek értesülni az új bejegyzésekről, kövessétek a Kiránduló facebook oldalát is.
Az információk egy része a wikipedia oldalról, a többi a kihelyezett táblákról származik.
Utolsó kommentek